Hogyan légy jó nagyszülő? Egy unoka szemszögéből.

HösNökblogok Negyven felett, vagy még előbb az ember megéli, hogy unokája születik.

Csodálatos, és felemelő érzés, amikor a szeretett gyermekem, akinek végigkísértem az életét, ismerem minden fontosabb lépését, egyszer csak maga is szülővé válik.

Felrémlik előttem, mikor ő volt kisgyerek – nem is olyan rég – , és csodálkozva figyelem, ahogyan most a kicsi gyermekét öleli.

Nagyszülő lettem, el sem hiszem!

Mit is kellene tennem, milyen egy igazi jó nagyszülő?

Most egy unoka szemével nézem a dolgot, talán hasznosabb, mintha az általános elvárásokat sorolnám.

Életem meghatározó része a nagyszüleimhez fűződő kapcsolatom.

A korai gyermekéveimre csak homályosan emlékszem, de tudom, hogy gyakran voltam velük. Aztán elköltöztünk száz km-el arrébb.

Óvodás korom óta minden nyáron náluk nyaraltam. Egy faluban laktak, és szépen be volt osztva, hogy egy hét az apai, egy hét az anyai nagyiéknál.

Csodálatos nyaralások voltak!

A gyermekkori nyarakból alig emlékszem másra! Ezek az élmények viszont most is ott kavarognak bennem, minden ízükkel, színükkel!

A ragyogó nyári reggelek hangulatával, a forró déli levegő vibrálásával, az ebéd utáni alvás pihentető élményével a hűvös besötétített szobában, a nyári délutánok „titokzatos” programjaival, a kora esti hancúrozásokkal, forró nyári éjszakák csillagfényével.

Csodálatos élmények, nem adnám semmiért!

Hogy mit adtak ehhez a nagyszülők? Önmagukat, és végtelen szeretetet!

Igyekeztek a kedvenc ételeimet főzni, az érdeklődésemnek megfelelő programokat biztosítani, megengedték a padlás kincseinek felderítését, játszhattam királylányost a szomszédgyerekekkel régi hosszú szoknyákban, később beiratkoztam a kastélykönyvtárba, és kamaszként falhattam a könyveket, hűvös tornácon a nyári melegben. A nagyapám kicsi copfos kislányként hintázni vitt a kastélykertbe, közben jókat beszélgettünk. A másik nagyapám mindig tartogatott egy darabka házikolbászt a padláson a nyaralásokra, mert tudta, hogy szeretem. Itt mentem először egyedül boltba.

Az egyik nagymamám mindig elvitt vonattal  kirándulni, vagy strandolni a közeli kisvárosba, a másik nagymamám pedig minden nyáron varratott nekem egy ruhát. Én tervezhettem, én választhattam az anyagot!

Tudtak bennem gyönyörködni, mint gyermekben, megélhettem a szeretetet, azt az érzést, hogy különleges, szeretni való ember vagyok.

Ma is ebből táplálkozom. Ha megbántanak, vagy nehéz időszakot élek, csak visszagondolok, és már ott is vagyok a szeretet, a lehetőségek, a nagyszüleim biztonságot jelentő világában.

Sajnos már nem élnek, de bennem ugyanúgy ott vannak, mintha mi sem történt volna!

Egyszer elgondolkodtam rajta, hogy ha én ilyen nyomot tudok hagyni az unokáim szívében, az nagyon felemelő dolog lesz, és már nem éltem hiába! /Itt most szándékosan nem a gyermekeimet említem, mert ez a cikk az unokákról szól! /

Hogy mi kell ehhez? Szeretni, gondoskodni, gyönyörködni, hinni! Talán nem is a mennyiségi együttlét számít igazán, inkább a minőségi! Szerencsés vagyok, mert a szüleim ugyanígy megajándékozzák a fiaimat, és minden unokájukat azzal a szeretettel, amit csak igazi nagyszülő adhat!

Én is szeretném ezt örökségként adni tovább! Szívből kívánom, hogy a te családodban is legyen ez élő hagyomány!