48.”A bűntudat mindig félelmet takar”
” A bűntudat olyan hely, ahol szobrot emeltünk egy múltbeli tévedésünknek, és elhagytuk az élet ösvényét azért, hogy ezt a bálványt imádhassuk! Miatta visszahúzódunk, és elzárkózunk azoktól, akiket szeretünk. A bűntudat azonban csak megerősíti az elkövetett hibát, ráadásul megfosztja társunkat attól a szeretettől és gondoskodástól, amire szüksége van! A bűntudat olyan az életünkben, mint a pillanatragasztó: önként alkalmazzuk, hogy ne kelljen továbbhaladnunk, és szembe néznünk a következő lépéssel”“Döntsön úgy, hogy nem lesz többé foglya egy olyan tévedésnek, amellyel önmagát bünteti azáltal, hogy öntelt módon lebecsüli saját magát és tudomást sem vesz az Önt körülvevő világról! Az élet nem az Ön személyéről szól, hanem a boldogságról, vagy a gyógyulásról, ami boldoggá teszi önt! A bűntudat meggátol abban, hogy ezt felismerjük. Csak akkor lehet boldog, ha megszabadult a bűntudatától / és a rejtett bűntudattól, amivel másokat hibáztat/! ”
Most szó szerint idéztem Spezzano doktort, mert lenyűgözött ez a megfogalmazás!
Kérlek mond el a véleményed a témával kapcsolatban, valamint hívd fel rá a figyelmét a téma iránt érdeklődő Facebookos vagy Twitteres ismerőseidnek is! Bizonyára hálásak lesznek Neked ezért!
Ezt a cikket bárki felhasználhatja a honlapján vagy a blogján – egy feltétel mellett – abban
az esetben, ha szerzőként feltünteti a nevemet! Erdei Zita
Zita, szerintem is nagyon mély megfogalmazás.
Valahogy ez az életünk során gyakran jó irányba alakul, ahogy gyűjtjük a tapasztalatokat.
Emlékszem zsenge koromból ezekre az önmarcangoló rágódásokra, és persze a körülöttem élők nem értették mi lehet a gond, szinte rájuk ragadt az én “bűntudatom”. Később jobban kézben tudtam tartani, ma pedig már egész remekül állok ezzel a kérdéssel.
Mónika, szerintem minél tudatosabban, lelki és emberi dolgokat megismerve, felismerve él valaki, annál könnyebben jut túl fölöslegesen cipelt terheken. Ahogy írod, ez igenis fejlődési folyamat eredménye. Ennek pedig első lépcsője a felismerés.