Áldozat trilógia 1.rész, Hogyan lettem áldozat?
Kislány koromban arról ábrándoztam, hogy jó feleség leszek, és jó anya. A férjem a legjobb barátom lesz, akivel mindent megbeszélünk, imádjuk egymást, és gyönyörű családi életet élünk. Sokat kirándulunk, színes, tartalmas életünk lesz. Édes, gyönyörű gyerekeink születnek, akikben sok örömünk telik.
A középiskola elvégzése után nem sokkal férjhez is mentem. Végre elkezdődött az álom életem!
…vagy mégsem?
A néhány hónap felhőtlen boldogság után elkezdtek változni a dolgok. Már nem volt minden olyan rózsaszín. Férjem már nem akart annyira a kedvemben járni, engem is egyre több dolog bosszantott vele kapcsolatban. Végül is túltettem magam rajta, mert babát vártam, és ez izgalommal, örömmel töltött el. Kislányunk születése nagy boldogság volt. Igaz nem teljesen úgy alakult a kapcsolatunk, ahogy elképzeltem, de igyekeztem megvalósítani az álmaimban szereplő családi idillt. A lakás szépen, otthonosan berendezve, lehetőleg ragyogjon a tisztaságtól. Férjemet mindig friss, meleg étellel várom, ha kell még este későn is képes vagyok neki frissensültet rittyenteni. Jólesik, amikor látom, hogy ennek örül. Aztán visszamegyek dolgozni, és a munkahelyemen is igyekszem megfelelni az elvárásoknak, elismert dolgozó leszek. Persze továbbra is ott van a család, munka mellett is tartanom kell a színvonalat. Így rohanás haza, főzés, mosás, takarítás, hogy mire összejön a család, mindenkinek minden igénye ki legyen elégítve. Néha úgy érzem, összeesem a fáradtságtól. A család természetesnek veszi a kiszolgálást, ha panaszkodom, sem veszik komolyan. Férjem tv-zik, olvas, vagy csak úgy elvan, se időnk, se kedvünk beszélgetni. Pedig jó lenne! De hiába kérdezem mi volt a munkahelyén, a „semmikülönös” válaszon kívül nincs más.
Egy kolléganőm ma kapott jogsit. Hazahozott a kocsijával. Szeretnék én is ilyen ügyesen, vagányul vezetni! Mondom itthon, de lehurrognak. „elviszlek én, ahová kell!”. Hát jó. Az élet megy tovább!
Tényleg elvisz, tényleg értem jön, tényleg sokszor telefonál, hol vagyok, kivel, mivel, mit csinálok?
Hát a munkahelyemen kívül semmit.
Nagy a baráti körünk, rendszeresen összejövünk, ilyenkor sütök- főzök, elkápráztatom a társaságot.
Valóban én vagyok az eszményi háziasszony, családanya, igyekszem mindenkit maximálisan kiszolgálni. Igaz, hogy őrülten fárasztó az egész, de a családomért teszem. Találtam egy hirdetést, tűzzománcozó kör indul. Jó lenne menni, lánykoromban imádtam tűzzománcozni! Sajnos olyan lehetetlen időpontban van, hetente kétszer, amikor épp vacsorát kell főznöm a családnak. Na, talán majd egyszer!
Telnek az évek! Már 19 éve vagyok minta háziasszony, vonzó nő, és anya. Belefáradtam. A család megszokta, igazából nem is érzékelik, nem is becsülik, mennyi energiámba kerül mindez, sőt, reklamálnak, ha valami nem úgy van, mint eddig. Hiába kérem, hogy segítsenek be egy kicsit, nincs foganatja. Férjem építi a karrierjét, itthon „pihen”. Beszélgetni nincs kedve. Már alig ismerjük egymást.
Őrülten magányos vagyok! És egyre elkeseredettebb! Úgy érzem magam, mint egy cseléd! Agyon dolgozom magam a családért, de semmi hálát, köszönetet nem kapok. Jó lenne tanulni még valamit!
De lassan negyven éves leszek. Már hová?! A család csak viccelődik rajtam, amikor erről beszélek!
De ez a sorsom, ezt kell elfogadnom!
TÉNYLEG ÍGY GONDOLOD???
Ui: Természetesen ez egy tanmese, és mint ilyen, lesz tanulsága is! Bárki magára ismer, az csak a “véletlen” műve lehet! 
Kérlek mond el a véleményed a témával kapcsolatban, valamint hívd fel rá a figyelmét a téma iránt érdeklődő Facebookos vagy Twitteres ismerőseidnek is! Bizonyára hálásak lesznek Neked ezért!
Ezt a cikket bárki felhasználhatja a honlapján vagy a blogján – egy feltétel mellett – abban
az esetben, ha szerzőként feltünteti a nevemet! Erdei Zita
Tanmese??? Nem, majdnem szóról szóra… Aztán amikor elegem lett, borult a bili és igenis újrakezdtem…Persze a férjemnek (bocs, EX) erről egészen más lenne a véleménye, de igenis lehet majdnem 40 évesen újrakezdeni…
Kedves “Újrakezdő!”
Köszönöm a hozzászólásodat! Persze, hogy lehet újrakezdeni! Nemcsak negyven évesen, de bármelyik életkorban! Csak fel kell hozzá ébredni! Kilépni az áldozat szerepkörből / nem feltétlenül a házasságból/, és végre ÉLNI!
Nem csinálnám. Nem is csinálom, el sem kezdtem.
Túlságosan szeretem hozzá az életet és a szépségeket.
Bőven elég volt kilépni a gyerekkorban rákényszerített szerepekből…
Igen, mintha rólam szólna.Nekem is voltak próbálkozásaim, hogy magam kedvére tegyek.De a veszekedések miatt , feladtam. Ma is, megkapom , hogy mi mindenbe belekezdtem , és hogy nem értem el vele semmit. De azt kifelejti mondani , hogy a veszekedései miatt, hagytam fel velük.
Hát Ne hagyj fel velük! Látod feladtad, de nemhogy elismerne ezért / elfogadná az áldozatot/,hanem szembesít a gyengeségeddel.Na ez tud ám fájni! Vigasztaljon, hogy sosem késő! Nem azért, hogy megmutasd, hanem, hogy rátalálj végre arra, ami igazán fontos Neked!
Az áldozati szerep felvállalása is egy játszma. Bocsánat, hogy ezt így fogalmazom meg. Tulajdonképpen ezt elsősorban a szüleim életét, a körülöttem levő emberek életét figyelve és rengeteg könyvet olvasva e témában írom. Én ugyan házas voltam, de csak egy nagyon rövid ideig. A társammal, aki bizodalmam szerint társam lett volna, addig nem is volt baj, amíg a fiunk orvosi mulasztások sorozata következtében meg nem betegedett. Na persze most már azt is tudom, hogy részben a gyerek előző életéből hozottak miatt, részben a mi általunk közvetített dolgok miatt alakult így a gyerek egészsége. A következő házasságában levő kislánynak ugyan az a súlyos életveszélyes betegsége lett. Sokáig volt egy férfi az életemben akivel nem voltunk házasok és nem is laktunk együtt. Elvált volt Ő is én is. Figyeltem a kapcsolatunkat. Valójában azt vettem észre, hogy mivel én nem szerettem akkoriban magam, megvoltunk ugyan jól így nem együtt lakva, de csak ennyi. Most mióta megtanultam önmagam szeretni, körbe zsonganak a férfiak, és mindegyik a társam akar lenni. Tehát szeresd önmagad és szeress feltétel nélkül. Azonkívül az élet négy játszmája közül egyikbe se bonyolódj bele, hanem éld az életed tudatosan, szeretetben, másoknak értéket adva. És mindezt úgy, hogy ne elvárd a viszonzást, és az elismerést. Az univerzum, a Jó Isten úgyis viszonzást ad. Azt kapod vissza amit kisugárzol. Vagyis azt vonzod be amire a tudatod, a lelked nyitott. Amilyen rezgésed van. Ha mindezt valaki nem is hiszi akkor is így van. Valójában meg lehet tenni, hogy tudatosan egyedül marad az ember. Viszont az ember egy társas lény. Minél fejlettebb tudatilag, mentálisan annál inkább. Az is meglehet tenni, hogy az ember kilép a rossz kapcsolatból. Hiszen ami nem működik azon változtatni kell. Az a jó házasság ahol a test a szellem és a lélek együtt van. A feltétel nélküli szeretet mindent megold.
Annyira szépen foglaltad ezt össze Mária!
Külön megköszönöm, hogy a saját példádról írtál! Tudod aki benne van az áldozati szerepben, az egyszerűen nem képes felfogni, hogy egy játszmában van, és az is lehetséges, hogy a játszmát Ő irányítja. Az ember már csak ilyen, keresi, hol menthetné fel magát. Az, hogy előbb neked kell jó társsá válni, mielőtt a jó társat megtalálod, az egyedülállók mumusa. Sokan “pasit” keresnek, aztán csak néznek, amikor megtalálják! A “pasi” ugyanis tizenkettő egytucat,Te sem vagy több neki. Ha társsá válsz, és a társad keresed, egész más lesz az eredmény, akárhány éves vagy! A közös munka pedig csak akkor kezdődik. Mária, szerintem Te sokat tettél azért, hogy jót hozzon számodra a jövő!